XXXVIII.
Oklándtól Kőhalomig.
Zsombor. A zsombori evangelikus magyarok. Zsombor vára. Mirkvásár. Homoród.
Karácsonfalván alól negyed órára van Oklánd, (Timon Olkanája). Sikó Miklós jeles festőmüvészünk Oklándon született.
A fegyverfeladáskor Erdővidékről a commissio Udvarhelyszékre jövén, Oklándon mint első faluban meg is kezdette az összeirást és felesketést, sorakoztatták is a katona-képeseket, hanem a falu okosa, Márton Péter, a közelébe állitott Kálmán nevü eszelős fiunak azt sugta, hogy: "Mutasd meg, hogy jó katona vagy, s lőjj az urak lába alá." Ez követte az adott tanácsot, a bizottság pedig ugy megszeppent, hogy Oklándról gyorsan távozva többé vissza nem tért; azért midőn Márton Péter meghalt, nagy Dimén sirjába lövetett, mint oly jeles embernek, ki Udvarhelyszéket a fegyverfeladástól megmenté.
Oklándnak Szent-Pál felé nyuló határrészében Ilonakövinél régen vasbányák voltak. 1703-ban Pekri Lőrincz egyezkedik Oklánddal a felett, hogy e bányát müveltethesse, kötelezvén magát, hogy az ecclesia számára évenként egy mázsa vasat ád (ez egyezmény Dániel Gábor birtokában van), hanem ugy látszik, hogy a Rákóczi mozgalmak előidézte zavarok, s azt követett üldözések gátolták Pekrit e bánya miveletében, és ott van az most is, a jövő munkás kezeire várva. Oklánd közvetlenül a Rika aljában fekszik, de mi a Rika által megtéritett s délnyugatra kanyarodó Homoród völgyében megpillantván az egy hegycsucson festőileg fekvő zsombori vár-at, elhagyók a Rikát s e szép rom felé irányzók lépteinket. H.-Ujfalun át Zsomborra értünk, hol megháltunk, hogy a nap költekor látogassuk meg ezen meglepően szép romot. Zsombor 1 határfaluja az itt kezdődő Kőhalom-széknek, de azért még itt magyar keblek dobognak, magyar szót hall s páratlanul szép magyar nőket lát az utas. E falut magyar lutheránusok lakják, kik bár a szászos viseletet és épitési módot elsajátiták, de azért nemzetiségüket s azzal hazafias érzelmeiket hűn megőrzék, mit annál inkább méltányolhatunk és bámulhatunk, mert ezen lutheranus hontársaink, (kik a hét faluban és szász székekben 20,000-nél többen vannak) a szász hierarchiától függvén, s szász hatóságok hatalma alatt élvén, ezek mindent elkövettek, azoknak elnémetesitésére s beolvasztására; de hála papjaik jó érzelmének, sikertelenül. Ezen községek, ezen övéiktől elszakitott, elhagyatott árva nép sokszor folyamodott, hogy ugy közigazgatásilag, mint vallásilag csatoltassanak a magyar érdekekhez, hogy megmentessenek a felettök zsarnokoskodó szászok kimélytelen üldözése és zsarolásától; de mindeddig ezen a mi viszonyaink közt nagy horderejü kérdés eldöntetlenül maradt. Hinni akarom azonban, hogy egy jövő magyar országgyűlés sürgős teendői közé sorolandja ezen kérdés megoldását, s védpaizsa alá veendi ezen elszakitott testvéreket. Mi, mint kezdeményezők, leirásunkban ezennel a Székelyföldhöz csatoljuk.
Az emlitett vár a falu mellett északról önállólag felmagasuló hegytetejét koronázza, ezen minden oldalról kerekded meredeken lehanyatló hegynek csekély terjedelmü fennlapját egészen elfoglalja a távolból oly szépen felötlő s idecsatolt képünkön bemutatott ódon vár. (Lásd a köv. oldalon.) Hegyét csigaszerüleg körülkanyargó várútja igen ügyesen volt felvezetve.
Ezen még most is meglehetős ép állapotban lévő vár jelentéktelen nagyságu. 50 lépés átmérőjü ötszög udvarát magas, fogrovátkos és lőréses falak környezik. Északi oldalán belől nyitott kis bástya szökel ki a falak vonalából. Délnyugati szögletén egy magas négyszögbástya magasul fel, melynek sokkal ódonabb kinézése van, mint a vár többi falainak. Ezen föbástyához van támasztva a várnak - most gabona-raktárként használt - emeletes épülete, melynek alsó osztályába vezet a szük vaspántos várkapu, egyedüli bejárata e fekvésénél fogva erős várnak. A felirat, mely e kapu felett volt, most olvashatatlan. A vár délkeleti szögletéről gyönyörü panorámai kép tárul fel.
E várról semmi adatunk nincsen, még épitési korát se tudjuk biztosan meghatározni, és más okmányok hiányában a luth. lelkész, Rozsondai úr szivességéből nyert, e vár és falu álakulására és történetére némi világot deritő következő regét mondjuk el.
A hűség jutalma.
Rege Erdélynek régi idejéből (Másolatja egy a zsombori levéltárban talált kéziratnak.)
Kőhalomszék napkeleti végén fekszik a meglehetős népes falu Zsombor, melynek lakosai a régibb időkben szászokból állottak, de ezek kihalván, nagyobbára az 1454-dik esztendőben uralkodó iszonyu dögvész alkalmával magyarok foglalák el az ő helyöket, kik a körülbé fekvő helységekből, kiváltképen Felső-Fejérvármegyében fekvő, a gróf Bethlen család Alsó-Rákos nevü falujából ide vonák magokat, szabadságot és termékeny mezőket találván a szászok földjén, melynél fogva időtelve a dögvész után megmaradott kevés szászok is bevevék a magyar nyelvet.
A falu megett északra egy jócska nagyságu hegy emelkedik fel, melynek alja, mint az ide való protestans zarándokok szent nyugvó helye (temető) földi futásunk végére emlékeztet komolyan; fejét pedig a hegynek ékesítik egy régi német várnak maradványi, hol jelenleg gabonát szalonát, s egyéb portékákat tartanak a fa1usiak. A vár a mint most ott áll, régi kinézését majd egészen elvesztette, mivel az egyetlen egy, még fenn álló 3-4 ölnyi magasságu kerítés fala mintegy 20 esztendövel ez előtt végbement kijobbitáskor, mésszel behányatott és megfejérittetett. A régi időben kettős fallal és egy sánczczal volt körülvéve, melyeknek egykori lételéről még csak a földben találtató alap kőfalak bizonyitnak. Ebben az eredeti állapotjában elég erős is vala a vár, hogy ama boldogtalan régi időkben, szerencsétlen elődeinknek tágas menedékhelyül és bátorságos oltalmul szolgáljon.
Midőn 1421-ik esztendőben ismétlen (ujból) vért szomjuhozó ragadozók csordája pusztítván és égetvén mindenfelé, a szerencsétlen hazát általjárná, ebbe a régi várba szaladának a környék megrettent lakói, oltalmat és védelmet keresvén a közelgető pogány csordák dühe előtt. Az egybeszorult és tódult, segedelmet óhajtó szerencsétlenek serege közt egy ifju magyar nemes ember is találtatott, a mint a rege tartja egy homorod szt. mártoni Lebei János nevü gróf 2 forrón szeretett, nem régen magának eljegyzett drága nőével egyetemben, a kinek a barbarusok közelgetésétől több mint egy okból félni kellett. Éppen olyan kellemetes és szép vala ez, mint gondos ura élete iránt, e pedig ahoz való szeretetből annyi bátorságot vett vala magának, hogy vezérül ajánlaná magát a vár kicsiny őrizetének. Elkövetkezék a rettenetes nap, melytől sok ideig reszkettek; a várra rohanának a kegyetlen csordák számtalan sokasággal és vad dühösséggel, nagy rebegést okozó lármával és zajjal jelentvén magokat. Kétségbeeséssel és magok egész elszánásával oltalmazák a megtámadtak régi kősziklafészköket, oroszlány módjára harczolt elől az ifju vezér számba sem vévén a testéből csordogáló vért. De hiába, a sokaság győzedelmet vőn, a Murád Bey csordája lerontá a védelmező falaknak egy részét, nem kedveze még a csecsszopónak sem, anyjának emlőin is folytatá a gyilkolást, a maga gyönyörüségére vért szomjuhozó vad indulattal. Rettenetes volt a nézés, azt beszéli a rege, hogy szinte * térdig állott a meghült keresztény vér a vár sötétjárásaiban (folyósóiban); kevesen maradának meg életben, a kiknek t. i. szerencséjök vala a zavarban elszaladni, mások pedig rabszolga lánczokban hurczoltatának el. Az elsők közé tartozott az ifju grófné, az utolsók közé maga a vitéz vezér.
Megértvén a kesergő asszony urának szerencsétlen sorsát, eladá javait, és elutaza napkeletre, hogy forrón szeretett társát, - ki a szaraczenusok nyomorusággal és gyalázattal teljes fogságában hevert - élete koczkáztatásával is megszabadítsa. Elérkezvén Jeruzsalembe tovább megyen onnét hű szolgájával, kí az ő kincseit viszi vala. A gyenge szép grófné keresztül járja Syriának égető pusztáit nappal a nap hévségétől égettetvén, éjszaka a hideg harmattól eláztatván. a várhoz juta Eufrates folyó vizénél, melyben férje lánczokban sínlődött. A vár ura megpillantván a szép magyar nőt, magánál kivánja tartani. De megtántorithatlan hűséggel ragaszkodik ez urához, és ellene áll minden megkisértéseknek, minden fenyegetéseknek, minden kínoknak. Végtére megilleti a nagy hűség a barbarust, igéri, hogy szabadon bocsátja társát, de három nehéz feltételek alatt.
Elsőbben el kelletett mennie, hogy a szaraczénus atyafiát kikérje, ki az Eufratesen túl, egy pogány vad nép keze között halálfia vala. 3 Által kel tehát a nagy folyón, megilleti könyörgéseivel a vadnak szivét és elhozza a férje kegyetlen urának az ő atyafiát. Másodszor lekellett ereszkednie egy töredékeny csolnakban valamely magas rettenetes vízomlásról. 4 Imádkozva lépett a csolnakba, ezren állának a parton, a nemes asszonynak bátorságát csudálván és elkerülhetetlen halálán bánkódván; midőn a csolnak lassan az omláshoz érkeznék, befedi könnyeivel áztatott fátyolával szemeit, leesik imádkozva térdeire, s lezuhan ugy a zugó habokba. És az Isten angyalai szárnyaikon hordozák a csolnakot, sérelem nélkül lépik ki a martra **, az egybe gyült sokaság örömkiáltásai közt térvén vissza a várba, melynek sötét tömlöcze kedves urát magába zárta.
"Menj - azt mondja most a szaracenus - szabaditsd meg őt magad" kezébe adván nagy kevélyen az ura fogházának és lánczainak kulcsait. Elviszi aztán a vas kemény rostélyhoz, mely a tömlöcz tornyát körülvevé, és a melyet éh oroszlányok, a bemenetelnek őrzői, prédára vágyakodó körmeikkel megragadván, fogaikkal harapnak vala. Megnyitja félelem nélkül az ajtót, a ragadozó kegyetlen állatok arra rohannak azonnal; de ő leborul, buzgón imádkozván térdeire esik, és imé mellette feküsznek egyszeribe 5 az oroszlányok, csendesen békességesen nyájaskodván, mint valamely bárányok, gyenge kezével az egyikre támaszkodván, azok közül felkel, kinyitja a tömlöczöt, eloldja drága urának lánczait, és kiviszi, a kit megszabaditott, a napvilágra, melyet amaz öt esztendő óta nem látott vala. Által járja véle a kietlen pusztákat, bátoritja, mikor kétségbe akar esni, megehető gyökereket keres néki, a forrásba, melyet találnak, bemárjta fátyolát, hogy az égető hévségben néhány csepp vize legyen annak megenyhitésére. Végtére eléri vele Jeruzsalemet, majd Ptolemais városát is, hajóra ül ott, és megérkeznek ismét ketten szerencsésen hazájokba.
Mi vala hűségének jutalma? Hűségtelenség. Fájdalmainak bére? Még nagyobb fájdalom. A meleg éghajlat elégette vala az ifju dámának 6 gyenge arczáját. A sok félelmek elüzték vala annak szép rózsáit, a könnyek meggyengiték vala szemeinék tüzét. Az öcse (huga helyett), egy ifju gyönyörü kisasszony, nála lakott. Szerencsés vala a ház, egyetértvén egymás között annak tagjai.
A gróf minden nap látta Máriát - annak hivták a felesége öccsét - ennek vig pillantásai, vidám szép magaviselete, kedves mosolygásai szeretetet gerjesztének szivében. Harczolt ugyan szenvedélye ellen, de mindennap gyengébben, mikor Erzsébet elébeszélte miképen állt a vadak között, hogy suhant le eltébolyodva a félelmes vizomláson, mindenkor gyülölte magát hűségtelen voltáért, és bánatnak könnyeit hullatá. De haszontalan 7 vala az ő bánatja. El kellett volna inkább távoznia, mint sem a vétekkel tusakodnia. Mária látta az ő kinjait, észrevevé milyen félelmesen igyekezik gyötrelmeit felesége előtt elrejteni, és kéré erősen bizadalmáért azt vélvén, hogy megenyhitheti, lecsendesitheti ugy az ő fájdalmait. A gróf félre voná magát egyedülvalóságába. A jó leányzó nem monda le azonban reménységéről, hogy még megvigasztalhatná őtet, elméne mindennap hozzája, mig végtére a rettenetes titkot kitekeré 8 belőle. "Szeretlek Mária! - kiálta vadon felindult érzékekkel, - s már most engedj meghalnom."
Elfutának mind ketten egymástól, az egyik vad kétségbeeséssel, a másik szörnyü ijedséggel, csak napok mulva látták meg ismét egymást a boldogtalanok; mindeniknek homlokán függött a gonosz lelkiismeret fekete fellege. Még erős vala Mária a grófnak nem a maga keserüségét, de mégis szeretetét eltitkolni. Hallgatott a gróf is, de minden nappal emésztőbb lőn kinja, és a Mária ereje gyengébb, végtére az ágy fenekére szegzé a grófot a legkeményebb szivbeli fájdalom és betegség. A szerencsétlen Mária nem hagyhatta el őt, hogy a nénje ne vigyázzon mellette, a mit az nagy gyengesége mellett is örömest cselekedni kivánt. A gróf Máriára függeszté olyankor halvány szemeit, és mondá végtére: "Mária nyomjad csak egyszer a te ajkaidat az én szájamra, azután meghalok." "Oh élj ! - kiálta Mária mintegy magán kívül lévén - szeretlek." Azután mellére borula és elájula.
Erzsébet grófné a nyitva lévő ajtóban ezeket mind hallotta volt, vissza tántorogva erőtlenül a maga szobájába, vevé a lánczokat, melyekbő1 az urát megszabaditotta vala, és hullata azokra keserves könnyeket, nagy kedvetlenség támada nemes lelkében; de a szeretet meggyőzé azt hamar, és elvégzé 9 magában, hogy hallgasson. Más nap reggel tudósitást vőn, hogy az ura jobban volna. Jól tudá, hogy a szerencsés szeretet gyógyitotta volna meg őt. Egy ünneppel ünneplé meg az ő meggyógyulását. Azon ünnep napnak elsején elvezeté őt legtitkosabb szobájába, körülfogá ott testét 10, tréfálkozván fogságának lánczaival, azután megölelé lankadt karjaival és kérdé tő1e: "Ezek a lánczok hozzám kötik, e mindörökké szivedet?" A gróf egyik térdére esék és elévéve rettenetes nézéssel egy tőrt, mondván: "Én meghalhatok éretted, a mint te érttem akartál meghalni." Azután megesküvék a grófnénak kétséges kitételekkel, melyekkel a maga halálára czélzott, örökös hüségére. Tovább folytatá."El kell mennem egy barátomért harczolni." A grófné kéré, hogy maradna még egy nehány nap otthon, mivel hogy igen gyenge és erőtlen volna, és közelebb a halálhoz, mintsem gondolná. Ajánlá egyszersmind néki az öccsét Máriát s melléhez hajolván hideg arczájával, hogy a halál szinét és könnyeit elrejtse. Már arra kéré, hogy kisérje el őtet egy klastromba, hol ifjuságában élt, ott akarna néhány nap barátnéjának, a fejedelemasszonynak karjai közt mulatni. Elkiséré oda a gróf, de nem tére vissza jószágába, hogy egyedül ne lenne Máriával. Nyolcz nap mulva jelenté neki a fejedelemasszony feleségének halálát, elküldvén egyszersmind annak utolsó leveleit, melyek azt a kérést foglalák magokban, hogy el ne hagyja a hugát és emlékezzék meg az ő kivánságáról, ajánlásáról. A grófné nem halt vala meg. Egy kápolnát épitett előre megkészült sirja mellett, és ott élt míg a keserüség rövid idő mulva véget vete nemes életének.
A fejedelemasszonyság egy emlékeztető jelt 11 emeltetett neki, melyre ezen szókat metszette:
"A szeretet erősebb a halálnál, erősebb a háládatosságnál, magok a lánczok sem köthetik meg."
Ezen kézirat egy a nép ajkán élt történeti regének hü leirását adja, azt e század elején irta le Zsombornak egyik lelkésze ugy, miként neki egy öreg zsombori gazda elbeszélte, a kézirat alatt T. M. betü van, mely a nevezett lelkész nevének előbetüit képezi, s valójában nagy szolgálatot tett nemzeti irodalmunknak azáltal, hogy ezen gyönyörü regét, ezen gyöngyét a népköltészetnek, megmenté a feledékenységtől. Mi annak szövegébe semmi változtatást nem téve, nyujtjuk tiszt. olvasóinknak.
Zsombor lakóiból, a szászokkal lévő százados együttlét sem tudta a vendégszeretetet kiirtani, azt ők főleg magyar utas irányában egész a pazarlásig gyakorolják, elannyira, hogy még a fogadós sem akar fizetést elfogadni.
Nyelvünket tiszta szabályos kiejtéssel beszélik, azon sajátsággal azonban, hogy az ittegyen, ottogyan kifejezést gyakran szövik közbe, minek ugyan ittné, ottné, együtt, val vel stb. jelentése van.
Zsomboron lévén, nem tehetők, hogy az ide oly közel levő kőhalmi várhoz elne ránduljunk...
1. Zsombor nevét ilynevü Erdélyben települt ős nemzetségtől származtatja Horváth István "Magyar gyöknemzetségek" czimü Pesten 1820-ban megjelent munkájában. A székely krónika 278-dik lapján is előfordul Zsombor, hol a van feljegyezve, hogy Apor Sándor főrabonbán szent Istvántól nyert segélylyel legyőzvén Gyulát, és az ős vallás védőit, leányát Zelát Zsombor urhoz adta nőü1. Ezen Zsombor lehetett e falu alapitója. Zsombort 1502-ben Sükösd Gáspár erőszakkal elfoglalja,miért Ulászló király emlitett évben commisionalist küld ellene. Lásd Kemény Józs. notitia Hist.-Dipl. pars. I. pag. 199. Ez legrégibb adatunk Zsomborról. vissza
2. Hihetőleg csak primor volt, mert a székelyek között akkor nem voltak grófok. Az ö nevéből eredne a ne lebegj (ne kaczérkodj) székely szó. Különben, hogy Robert Károly korában Szt. Mártonon Lebée nevü csalad élt, arra biztos történeti adatunk van (Lásd Kőhalom leirásánál az ezt követő fejezetben.) Az 1324. előforduló Lebée Lászlónak lehetett utódja ez a Lebei László. vissza
* Szinte = csaknem, majdnem vissza
3. Vészes rabságban volt. vissza
4. Zuhatag. vissza
** Mart = a folyóknak meredek oldala. vissza
5. Rögtön, azonnal. vissza
6. Urhölgy, mi a franczia Madameból eredhet. vissza
7. Oknélküli. vissza
8. Kivette, kierőszakolta. vissza
9. Elhatározá. vissza
10. Megölelé. vissza
11. Siremléket. vissza
Hírek, újdonságok
Mondások Zsomborból
