Székelyzsombor

Kecskeméthy Zoli írása (az évkönyvbe), 2007

Egy átlagos nyári reggel -ami így hajnalnak számít- gyülekezünk a Berzsenyi előtt. A hangulat a szokásos, mint minden tábor előtt, pakolás, búcsúzkodás, izgalom. Nekem egy kicsit furcsa, mert kevés embert ismerek, de az osztálytársaimmal majd csak elleszek. Mikor már fent vagyunk a buszon, nagyjából végignézem, kik is jönnek, és rájövök, hogy tényleg nagyon kevés embert ismerek közülük, ez kicsit aggasztó. Az induláskor a tanárok végigmennek a buszon megnézni, hogy mindenkinek megvan-e az útlevele, amikor pedig hozzám érnek, mondom, hogy nekem ugyan nincs, mert még nem készült el, de elmentem a román nagykövetségre, ahol azt mondták, átengednek a személyimmel is. Persze a tanárok furcsán néznek rám, és így már én is elbizonytalanodom, de mit lehet ilyenkor tenni, most már nem szállok le, biztos átengednek, és ha gond lenne, megvan a román követség száma. Mikor már jó pár órája utazunk, megy a hülyülés, beszélgetés, páran alszanak, majd megérkezünk a határra. Most már izgulok. Amikor feljön a határőr, tanárok hívnak, elmeséljük neki a helyzetet, és hogy a követségen mit mondtak, ő pedig bólogat, aztán csak annyit mond: Nem megy. A románok ugyanis beengednének ugyan, de a magyarok nem engednek ki az országból útlevél nélkül. Na, ez kemény, tényleg nincs mit tenni, úgy tűnik. Hátramegyek a cuccaimért, a többiek kérdezgetik, hogy mi történt, én meg kínomban mosolyogva mondom, hogy én most kiszállok. Persze nevetnek, mert azt hiszik, viccelek, de amikor leszállok a buszról és kiveszem a csomagom alulról is, már kérdőn néznek ki az ablakon. Pár szót váltok a tanárokkal, hogy majd visszastoppolok, és később utánuk megyek, aztán elhajt a busz, a sorompó lezárul mögötte, én meg ott állok a határon két nagy táskával, a határőr oldalán. Az egész jelenet olyan, mint egy filmben. Mázli, hogy fél órán belül felvesz egy busz a határőr közreműködésével, ami elvisz Pestig. Mire hazaérek hulla fáradtan, aznap már nem sok mindent tehetek, úgyhogy este még egy koncert belefér, a haverok meg elképedve hallgatják a sztorimat a napomról.

Így kezdődött életem első székelyzsombori tábora.

Ezután két szörnyű nap következett, a napom abból állt, hogy vagy az okmányirodánál sürgettem, akit lehetett, vagy otthon vártam a postásra, hiszen amint megjött az útlevél, indulhattam a Keletibe. És aztán végre! Nálam volt a friss útlevél, azonnal kimentem a pályaudvarra, felszálltam a vonatra, és ismét úton voltam Zsombor felé, amiről azt sem tudtam, hogy élvezni fogom-e. Hajnali négykor át kellett szállnom. A csatlakozás négy perces volt, ebbe bele kellett férjen a pénzváltás egy helyi munkással, -mert azt persze elfelejtettem Budapesten elintézni- a jegyvétel és a rohanás a vonathoz, ami már indult, amikor feldobtam előbb a táskákat, majd utánuk magamat a vonatra. Megint tisztára, mint a filmekben. Pár óra zötykölődés és fagyoskodás után a hegyekben megérkeztem a Székelyzsomborhoz legközelebbi állomásra, írtam gyorsan egy sms-t a tanároknak -aminek persze nem volt sok értelme, mert a faluban nincs térerő. De annyira felbátorodtam eddigi sikereimen, hogy gondoltam, nem várok felmentő seregre, ezért kiálltam az útra stoppolni. A kora reggeli órákban, úton Zsombor felé összesen négy autó ment el mellettem, közülük három -köztük egy kenyérszállító és egy tejeskocsi- azonnal megállt és felvett, így végül megérkeztem oda, ahol már három napja táborozhattam volna. Kiszálltam a kocsiból, és abban a percben számomra is elkezdődött a tábor. Minden nehézség ellenére, -sőt, ezekkel együtt- életem eddigi legjobb utazása volt. A tábor pedig elképesztő!

De milyen is ez a tábor? Nehéz dolog leírni, mitől olyan jó Zsomborban lenni, hiszen, ha a tényeket említjük, nehezen tűnik szórakoztatónak. Egyik lényege az, hogy egy régi parasztportát újítunk fel, tehát végül is azért fizetünk, hogy dolgozhassunk. Homok, malter és cement lapátolása, favágás, csiszolás, festés, mázolás, talicskázás, mindez a tűző napon. Nem hangzik túl jól, igaz? Pedig mindez marha jó mulatság, ha az ember Zsomborban teszi, diákkal és tanárral, pestivel és brassóival, na meg persze a helyiekkel együtt. Ugyanakkor nem csak erről szól a tábor, ennél sokkal többet jelent. Amíg a fiúk -és a legtöbb lány is- dolgoztak, páran a helyi gyerekekkel játszottak, kézműves délelőttöt tartottak, színdarabot próbáltak, hímeztek, festettek, batikoltak. A délutánok már csendesebben teltek. Mindenki talált magának tetsző elfoglaltságot, és gyakran nehezen tudtunk dönteni, melyiket válasszuk, de még ilyenkor is voltak önkéntesek, akik dolgoztak. A zenehallgatást, az irodalmi beszélgetéseket a fák alatt, a technikai kísérleteket, a kézműves délutánokat vagy a színjátszó kört a tanárok nagy lelkesedéssel tartották, és közben napról napra éreztük, hogy változunk. Egyre nyugodtabbak lettünk, minden az volt, aminek látszott körülöttünk.

Van ugyanis Zsomborban valami, ami megváltoztatja az embert. Úgy tudtunk lerohanni a domboldalról sárkányrepülőt eregetve, mint a kisiskolások és olyan jókat tudtunk beszélni pár napja ismert emberekkel, ahogy a legjobb barátainkkal. Megszűnt az idő fogalma, de ezt csak akkor vettük észre, mikor a hazaúton valaki megkérdezte, mennyi az idő. Mióta Zsomborban voltunk, nem néztünk órára. Az egyik hétvégi kirándulás is máshogy alakult, mint azt vártuk. Hazafelé a Szent Anna tótól lerobbant az egyik busz, -persze az, amelyiken én is utaztam- és nagyjából öt órát kellett várnunk a másikra. Leültünk az út melletti mezőre, tábortüzet raktunk, és végül még mi örültünk, hogy lerobbantunk, olyan jól éreztük magunkat. Néhányan az egyik este kimenőt kaptunk a domb tetejére telefonálni, -csak ott van térerő- mert aznap volt a felvételik eredményhirdetése. Az összes végzős fent csücsült teljes sötétségben, az erdélyi kis falu dombján, és várta az sms-eket, hogy melyik egyetemre vették föl. Zsomborban megismertük a "profi" munka minden oldalát például, milyen az, mikor naponta két méterrel arrébb kell pakolni egy kupac homokot, mert mindig ott volt útban, ahová előző nap tettük. Megtudtuk, milyen, amikor salakot rendelsz, és kapsz négyszer annyi salakkövet, amit aztán egész nap szitálnunk kell. A jeges víz alatti fürdés, a háromszemélyes pottyantós vécé és az, hogy harminc ember aludt együtt a tanterem padlóján már az első napokban alapvetővé vált, hiszen ez Zsombor sava-borsa.

Persze még számtalan kis történetet tudnék mesélni "ZP"-ről, Dodóról, flekkenről, angyalkázásról, esti diamesékről, pikk háromról, filmnézésről, táncról, éneklésről és kirándulásokról, de az egészet egy módon lehet igazán megérteni: Menj el Székelyzsomborba, az osztályoddal, a táborral, családdal vagy a barátaiddal és hagyd, hogy veled történjenek meg az események, hogy te meséld másoknak, és észre fogod venni, hogy azok, akik szintén voltak már Zsomborban, teljesen meg fogják érteni a lelkesedéseteket, mert tudják, milyen ott lenni!

Mi hazatérve megváltoztunk, jobban megismertünk sok más embert. A helyieket, brassóiakat, berzsenyiseket, a tanárainkat, és magunkat is. És ezért igazán jó ez a tábor, mert megváltoztat, és jobb embert csinál belőled.

Kecskeméthy Zoli

Hírek, újdonságok