Székelyzsombor 2004

Tizenhat nap öröm

Iskolaújság, 2004. szeptember

Idén tizenegyedik alkalommal volt Székelyzsomborban tábor. Tizenegy éve annak, hogy egy csapat gyerek összegyűl e kis faluban, hogy szépítse a Zólya-portát, hogy együtt legyen, s ebből táplálkozva egy évre elegendő élményt gyűjtsön össze.

Immáron másodszorra voltam Székelyzsomborban. Ha visszagondolok arra a bő két hétre, amit ott töltöttem, rengeteg élmény jut eszembe, s egy apró könnycsepp is megcsillan a szememben. Lehet, hogy ez most érzelgősen hat azok számára, akik nem voltak ott, de nekünk, zsomborosoknak az a 16 nap csupa öröm volt (az utolsó pár naptól eltekintve, amikor a búcsú hangulata bekúszott napjainkba):

Az idei Székelyzsombor más volt, mint a tavalyi. A legmeghatározóbb különbség az volt, hogy csak egy turnus mehetett (ezért természetesen még nagyobb harc folyt a helyekért), így azonban még több időt tölthettünk együtt a barátainkkal: brassóiakkal és berzsenyisekkel egyaránt. Amikor megérkeztünk a falu határába, már alig vártam, hogy újra lássam a régi arcokat. S a templomhoz érve fel is bukkantak: ránk várt Szitás Csabi bácsi, Marika néniék, Bálint Feri bá és a brassói csapat. Mondanom sem kell, hogy a buszból kiszállva az arra menők egy rakás ölelkező embert láthattak.

S hogy mi minden történt velünk az alatt a 16 nap alatt? Szoboravatás, munka, gyerekekkel való foglalkozás, Madaras-Hargita, Székelyudvarhely, darázsfészek, buzogányozás, színdarab, kézműves foglalkozás, takarítás, konyháskodás, ajándékozás.

A Zólya-porta egyre inkább hasonlít egy olyan épületegyüttesre, melyben majdan lakni is lehet. A konyha már alakul, az emeleti részre már fel lehet menni, az ablakok lelakkozva a helyükön vannak, az ajtóval együtt. A falak be vannak vakolva (köszi fiúk!), a lány fürdőszoba oldalát teknős, kagyló, halak díszítik. A falu a srácok másik részének köszönheti a temetőben az utakat, amik valóban nagyon szépek, rendezettek lettek. Természetesen az idén sem maradhatott el a rendszeres favágás-fűrészelés-aprítás. A csirkeól megmentése is sikeres volt, hála néhány lelkes emberkének. A Zólya-porta csalános részét is eltüntettük. De ne feledkezzünk meg azokról sem, akik ebédet kihagyva 2 és fél órán át cserepeket pakoltak-adogattak, vagy azokról, akik nélkül nem lehetett volna ennivalónk, (Marika néniéken kívül) a konyhásokról (itt említeném meg, hogy idén beállították a konyháskodás rekordját is.). Azokat is meg kell említenem, akik a sulinál arra vigyáztak, hogy senki idegen ne ólálkodjon arrafelé. De szólnom kell a kultúrházat takarító brigádról, illetve mindazokról, akiknek a tábori tisztaságot köszönhetjük. Majdnem elfelejtettem, szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik a kosárpalánkot elkészítették, hiszen e nélkül nem lett volna igazi a tábor.

Ahogy az minden "zsombor-táborban" lenni szokott, a munka mellett egy csomó minden mást is csinálhattunk. Elsőnek mi mást is említhetnék, mint a madaras-hargitai kirándulásunkat. A 10 km-es utat viszonylag gyorsan megtettük, s felérve élvezhettük a lenyűgöző tájat, levegőt. A lecuccolást követően a csúcsra is felmásztunk. Döbbenetes látvány fogadott bennünket: kövekből ki volt rakva rengeteg magyar város, kis kőtornyok és nemzeti színű szalagok emlékeztettek minden erre kirándulót arra, hogy ez zarándokhely. Emellett a csodálatos kilátás már csak ráadás volt. Annyira megfogott többünket a látvány, hogy fáradtsággal, hideggel dacolva hajnali 4-kor felkeltünk, hogy megnézzük a csúcson a napfelkeltét. Hát én ilyen szép napfelkeltét még nem láttam! Ehhez persze az is hozzátartozott, hogy a "pingvinmódszert" alkalmazva, a barátaimmal egy gumóban, együtt dideregve forró teáért áhítozva-ásítozva néztük végig a nap ébredését.!

Az idén a brassóiakkal együtt buzogánypróbákat is tartottunk - talán egyszer hagyomány lesz belőle. Az egésznek a legnagyobb érdekessége, hogy nem csak lányok álltak be. A legnagyobb sztár egy brassói fiú és BaGe volt. S mi volt még ennél is meglepőbb? Hogy kettő hét alatt (!) szinte az összes elemet betanítottuk, s még egy koreográfiát is sikerült összehoznunk úgy, hogy utolsó este a zsombori közönség előtt fel lehetett vele lépni!

Ha már így megemlítettem az utolsó estét, nem szabad megfeledkeznünk a gyerekek színdarabjáról, s a Bálint Feri bá által betanított Szép magyar komédiáról. Mindkettő óriási sikert aratott: a Szép magyar komédiában síró-rikácsoló asszonyok, s a szerelmespár volt a kedvencem.!

Ennyi minden mellett a délután és az este óráit még egyéb, színesebbnél színesebb programok is tarkították. Délutánonként a nagy művészeket is lenyűgöző alkotások születtek a kézműves foglalkozásokon. Volt itt minden: szalvétakép-készítés, gyöngyfűzés, agyagozás, üvegfestés, képeslapkészítés, csipeszállat-gyártás.

Esténként ki-ki választhatott, mivel tölti idejét. Alvás, szunyálás helyett mindenki a kultúrházba tömörült a közös játékokra, a versenyekre, a táncházakra, a filmnézésre. Ilyen lelkesen játszó, vidám embereket ritkán láthat az ember, és mekkora öröm volt, amikor a játék végén mindenki megkapta az idei zsomborpólót!

Ahogy azt korábban említettem, az utolsó napok már nem voltak oly felhőtlenül boldogok, mint a kezdetiek. Igaz, hogy csak vasárnap jöttünk haza, de az elválás fájdalmai már szerdán-csütörtökön megmutatkoztak. A szomorúságot csak növelte egy-egy nagyon jókedvű nap, bohóckodás, mely után sokszor éreztem úgy mindezt legalább egy évre itt kell hagynom Zsomborban. A vasárnap reggel pedig olyan hamar eljött, Juli könnyes szeme láttán mi is elérzékenyültünk, és óráig búcsúzkodtunk: puszi, ölelés, még egy utolsó csoportkép, telefonszámcsere az utolsó pillanatban, ígéretek levélről, e-mailről. Majd a busz elhagyta a kultúrházat, a barátokat, a falut.

Ahogy ezeket a sorokat írom, elgondolkozom, mi volt az, ami annyira tavaly, hogy idén képes legyek fél évet azért harcolni, hogy csak hideg vízben fürödhessek, hogy a földön aludjak. nincs erre konkrét válasz, de az biztos, hogy a hideg víz sokkal inkább elviselhető, mint az, hogy ne legyek ott Székelyzsomborban. jövőre újra.

gvali